Nóniusz

Története

A nóniuszt a 32/2004. (IV. 19.) OGY határozat a védett őshonos, illetve veszélyeztetett, magas genetikai értéket képviselő tenyésztett állatfajták sorában nemzeti kinccsé nyilvánította. A fajta a mezőhegyesi ménes egyik legjellegzetesebb alkotása: a melegvérű, tömeges lófajták egyik legegyöntetűbbike.

Nonius Senior

A fajtát alapító, később Nonius Seniornak nevezett fiatal mén a napóleoni háborúk során hadizsákmányként került az osztrák kincstár tulajdonába, majd tizedmagával a mezőhegyesi ménesbirtokra, 1816-ban. A normandiai Calvadosban született anglonormann fajtájú ló volt, átlagos küllemmel és viszonylag nagy méretekkel: apja angol félvér, apai nagyapja angol telivér, anyja egy normandiai kanca, angol telivér unokája.

Nonius külleme a legkevésbé sem hasonlított a későbbi, róla elnevezett fajtáéhoz, de — mint később kiderült — ez a különösebb szépség nélküli apaállat a ménesben ez idő tájt jellemző, arabbal is átitatott spanyol–nápolyi kancákból olyan remek használati értékű ivadékokat adott, amelyek megalapozták a fajta kitenyésztését. Nonius Senior 1816-tól, összesen 17 éven át állt tenyésztésben, s ez idő alatt 368 kancát fedezett; e fedezésekből 79 mén- és 122 kancacsikó született, amelyek közül 15 nyert törzsménbesorolást.

A fajta kialakulásában ezek közül Nonius 9, illetve az ő fiai, Nonius 34 és Nonius 36 töltöttek be meghatározó szerepet: apai ágon minden ma élő nóniusz ló származása e két törzsménre vezethető vissza. A törzs megerősödésében döntő szerepet játszott, hogy a spanyol–nápolyi kancákra alapozott keresztezési kombinációt az arab anyáktól származó unokákra (Nonius 34 és 36) történő rokontenyésztéssel sikerült rögzíteni. Így alakult ki a fajta konszolidált jellege és a kor igényeinek megfelelő középnehéz katonai hátas és hámos típus.

A fajta kialakulása

A nóniusz törzs egyedei az 1840-es évekre kellő egyöntetűséget mutattak: célszerűek voltak, de nem szépek — a kívánatos nagy rámához gyakran durvaság és burkolt fej társult. E hibákat az angol telivér cseppvérkeresztezés szintjén való kiterjedt alkalmazásával sikeresen orvosolták: szilárd szervezetű telivér méneket vontak be (Revolver, Durcás, Vihar, Ürmény, Eredmény), és az így nyert F1 kancákat több generáción át fajtatiszta ménekkel fedeztették. 1860-tól 1945-ig 31 olyan angol telivér mént alkalmaztak a mezőhegyesi nóniuszménesben, amelynek tíznél több ivadéka vagy ötnél több törzskancalánya volt — az így kialakított vonaltenyésztés következtében a fajta egyöntetű és genetikailag stabil maradt.

Az 1850-es évektől fajtává alakuló nóniusz kiválóan alkalmas volt a népies lóállomány típusának javítására, testtömegének növelésére és munkakészségének fokozására. Elterjedését és tájkörzeteinek kialakulását a nehéz katonai hátas típus mezőgazdasági alkalmassága nagyban elősegítette: a Mezőhegyesi Ménesbirtok mellett Makó, a Hajdúság és a Bánát térsége, Debrecen város ménese, a vukovári Eltz-, valamint a palánkai és gödöllői koronauradalmak is jelentős nóniusz-állományt tartottak.

A négy genealógiai vonal

A kiegyezés után, 1869-ben Mezőhegyes a Földművelés-, Ipar- és Kereskedelemügyi Minisztérium felügyelete alá került; ez az időszak volt Mezőhegyes és a nóniusz fajta aranykora. A fajtává válás időszakát tenyészeredményükkel döntően meghatározó, 1943-ban deklarált genealógiai vonalbeosztás szerinti vonalalapító mének:

Ez a besorolás máig fennmaradt annak ellenére, hogy 1965-ben a törzsmének számozását újból eggyel kezdték. A mezőhegyesi ménesben működő anyakanca-állományt létszáma miatt két csoportba sorolták: a 168 cm alatti méretűek a kis-, az e fölöttiek a nagynóniusz ménesbe kerültek. E besorolás 1945-ig fennállt, de genetikai elkülönülést nem eredményezett, mivel a használt ménállomány egységes volt.

Nemzetközi elismerés

A fajta kvalitását a századforduló idején elért nemzetközi és világkiállítási sikerek bizonyítják:

• 1878, párizsi világkiállítás — külön aranyérem a nóniusz fajtacsoport részére
• 1879, párizsi világkiállítás — bronzérem: N. Ürmény I törzsmén és 388 Durcás N. anyakanca
• 1880, bécsi lókiállítás — nagy ezüstérem a nóniusz fajta részére

Háborús veszteségek és újjáépítés

A fajtában mindkét világháború hatalmas veszteséget okozott: a tenyészanyag 50–70%-ának elvesztését azonban mindkét esetben viszonylag gyors és eredményes regeneráció követte. 1955-re Mezőhegyesen és Hortobágyon egyaránt visszaállt a törzskancalétszám, kialakult a törzsménállomány, és megkezdődött a genealógiai vonalak regenerációja.

Teljesítmény a versenypályán

A fajta kiváló adottságait a távhajtóversenyeken elért győzelmeivel és helyezéseivel bizonyította: 1925 és 1932 között, majd 1952-től hat éven át rendeztek ilyen megmérettetéseket. A két világháború között elvárt teljesítmény 350 km távolsági és 30 km gyorsasági szakasz volt, az újabb kori versenyeken pedig 100 km, ami 80 km-es távolsági és 20 km-es gyorsasági szakaszból tevődött össze.

A 60-as évektől meginduló fogatsportban is komoly eredményeket értek el nóniusz fogatok: Magyar Fogathajtó Derby-győzelem, országos bajnoki címek, aacheni, hamburgi és lipcsei nemzetközi győzelmek, valamint világ- és Európa-bajnoki helyezések jelzik a fajta kvalitásait.

Hanyatlás és fajtamentés

A 60-as, 70-es évekig a két törzstenyészet mellett termelőszövetkezeti tenyészetek (Szentes, Makó), illetve a hagyományos tenyésztőkörzetek (Békés, Csongrád, Hajdú-Bihar és Bács-Kiskun megye) adták a fajta tenyésztésének fontos bázisát.

A fajta hanyatlását a magyar lótenyésztés 1961-ben történt átszervezése indította meg: a mezőhegyesi törzsállományból 61 kancát Hortobágyra helyeztek át, a Mezőhegyesen maradt állomány tenyészcéljául pedig fajtaátalakító keresztezéssel megvalósuló sportlótenyésztést határoztak meg. Az intézkedés mindkét ménesben súlyos károkat okozott — Mezőhegyesen jelentősen csökkent a törzsállomány létszáma, Hortobágyon pedig az áthelyezett, a helyi viszonyokhoz nehezen alkalmazkodó állomány fokozatosan felmorzsolódott.

A hanyatláshoz hozzájárult a használati módok átalakulása is: a katonai lóigény teljes megszűnése, a mezőgazdasági használat háttérbe szorulása, a szabadidős lóhasználat térnyerése, a fajtán belüli modern szelekció hiánya, valamint a törzstenyészetekben nagy számban végzett sportcélú haszonállat-előállító keresztezések. Az állomány létszáma időközben 1000 kanca alá csökkent, a hagyományos tenyészetek sorra megszűntek, és a fajta iránti általános érdeklődés is visszaszorult.

A II. világháború után a ló katonai hasznosítása gyakorlatilag megszűnt, és a nóniusz elsősorban az Alföld kedvelt igáslovává vált. 1989-ben megalakult a Nonius Lótenyésztő Országos Egyesület, amely fő céljának a fajtafenntartást és a fajta génkészletének megőrzését tűzte ki — ezt tenyésztési programjának megalkotása és többszöri módosítása során is következetesen képviselte.

Megjelenése, külleme

A fajta tömeges angol félvér, a melegvérű igáslófajták egyik legtömegesebbike. Két fő típusa alakult ki: a nagyobb, jellemzően fekete színű mezőhegyesi és a kisebb, szikárabb, főként pej hortobágyi. A nóniusz legfőbb jellegzetessége a testnagysággal arányos, kissé durva félkos- vagy kosfej. Nyaka középhosszú, marja középmagas és izmos, háta hosszú és jól izmolt, fara enyhén lejtős. Igás jellegének megfelelően szügye széles, jól izmolt, ízületei terjedelmesek, inai szárazak — a hasonló méretű európai melegvérűek között a nóniusz rendelkezik a legszárazabb inakkal és ízületekkel.

Elterjedtsége, állománynagysága

Az 1970-es évekig a ménállomány mintegy 20%-át a nóniusz tette ki, összefüggő tenyészkörzettel a Dél-Alföldön. A ló mezőgazdasági jelentőségének csökkenésével számaránya visszaszorult, de régi nagy ménesei (Mezőhegyes, Hortobágy) megmaradtak, s ezek adják a ménutánpótlás zömét; itt még fellelhetők az eredeti kancacsaládok is. A törzskönyvi ellenőrzésben tartott kancák száma közel 500. Magyarországon kívül Romániában (Izvin) és kisebb létszámban Szerbiában, illetve Bulgáriában található fajtatiszta állomány.

A fajta tenyésztői bázisa napjainkra jelentősen átalakult — ami bizonyos konszolidált állapot kialakulásával is együtt járt —, hazai és európai összlétszáma tekintetében azonban a veszélyeztetett fajták csoportjába sorolódik. A nóniusz mint hagyományos magyar fajta fenntartása mellett génvédelmi, állattenyésztés- és kultúrtörténeti, táj- és természetvédelmi, a marginális területek hasznosításával összefüggő, idegenforgalmi, továbbá génforrásként és keresztezési partnerként történő használatra vonatkozó érvek egyaránt szólnak.

Forrás: Nemzeti Ménesbirtok és Tangazdaság Zrt.; Nonius Lótenyésztő Országos Egyesület; Magyar Lótenyésztők Országos Szövetsége (MLOSZ)